Vitéz Fickó

Hónapok (mit hónapok, talán évek) óta nyüstölnek minket a gyerekek, hogy legyen egy kutyánk. Főleg Kincső könyörgött kitartóan. Mindig volt ok, hogy miért ne, leginkább az, hogy nincs még készen a kerítés, féltem, hogy elszökik. Közben telt-múlt az idő, a sok "kifogás" fárasztott engem is, őket is.. és a múlt hét végén jött a nagy hír: Kincső egyik évfolyamtársánál eladó magyar vizsla kiskutyák vannak. Mondanom sem kell, mennyire szerette volna, és én is hajlottam már rá. Egyébként is valami magyar fajtát szerettünk volna, így éppen kapóra jött. Múlt vasárnap elmentünk, megnéztük  "szülőket", és kiválasztottunk egy kisfiút. Pénteken pedig érte mentünk. Kerítés nincs még, de tegnap egész nap építkeztünk Apával, és lekerítettünk egy részt az udvaron, ahol biztonságban van.
Íme, a jövőnk házőrzője, Vitéz Fickó:

Húsvéti "ajándék": két tüszős mandula

Bizony, nem sikerült olyan vidáman zárni az ünnepet, ahogy kezdtük... Kincső és Istvánka belázasodott, Istvánnak még ma is 38,5 volt a hője. Délután meglátogattuk a doktor néninket - mindkettőnek tüszős mandulagyulladása van. Kincsőnek már "lefutóban", Istvánka valószínű most kezdi. Aktil duo és Augmentin a gyógyszerük. Így persze nincs se iskola se óvoda, nekem viszont most muszáj dolgozni menni, úgyhogy nagy szervezésben vagyok, hogy mikor - ki - hogyan felügyelje a betegeket. Mama csütörtökön tud jönni, és talán péntek délelőtt is, a többit Apával vagyunk kénytelenek megoldani... valahogy.

Áldott húsvét...

Békés, nyugodt, csendes (amennyire három gyerek mellett lehet) az ünnepünk. Többet nem is kívánhatnék....

Bezár...

Hosszas szünet és vívódás után azt találjuk a legjobb megoldásnak (családilag:) ), ha bezárva folytatom a blogot. Abbahagyni nem szeretnénk, sok-sok szép emlék gyűlt itt össze, és bőven lenne még mit megörökíteni, viszont így, ebben a formában már nem lenne őszinte és teljes. Aki ezután is követni szeretne minket, írjon a czeneildiko@gmail.com címre. Szeretettel, Ildikó :)

Újratervezés

Ha GPS lennék, az utóbbi időben csak ezt hajtogatnám.. Jelentős változások előtt állunk, amiket még nekem sem sikerült teljesen megemésztenem. Szeptembertől munkába állok, a fiúk augusztus 21-től ovisok. Istvánka középsőbe, Szabi kicsibe megy... Aki egy kicsit is ismer, az tudja, hogy a legkevésbé sem így terveztem - az eredeti elképzelés szerint főállású anyaként igazgattam volna kis-nagy családom életét még pár évig. Aztán a külső körülmények másképp alakultak. Május végén a főnököm feltette a nagy kérdést, hogy nem mennék-e mégis vissza, mert a helyettesítő kolléganőm augusztus 31-el elhagyja az iskolánkat. Először reflexből rávágtam (volna), hogy nem, de nem kellett azonnal válaszolnom, azzal váltunk el, hogy gondoljuk át, beszéljem meg a férjemmel, stb. Ezzel elindult bennem egy olyan folyamat, amiről nem is tudtam, hogy létezik :) Elkezdtem elképzelni, hogy mi lenne, ha mégis.. Kincső, István tankötelesek, azaz Kincső sima ügy az iskolába járással, Istvánka pedig októberben 5 lesz, tehát kötelező az ovi. Csak Szabi a kérdés, aki április óta önként és dalolva szobatiszta (éjszakára is), gond nélkül ottmarad nélkülem játszóházban/szomszédban akár hosszabb időre is, állandóan mosolyog, nem hisztizik (komoly, én ilyen 3 évest még nem láttam - apró akaratoskodásokat leszámítva nincs nyávogás), egyszóval nagyon stabil kis mókus. Arra jutottam, hogy ha minden reggel elmegy Kincső iskolába, István oviba, ő pedig otthon marad, akkor talán még zokon is venné... Szóval, elvittem őket az oviba ismerkedni, azóta Szabika is újságolja mindenkinek, hogy oviba fog járni. Igaz, hogy csak novemberben tölti a hármat, de a vezető óvónő azt mondta, hogy mivel szobatiszta és én dolgozni megyek, ilyenkor nem csinálnak ügyet ebből a két hónapból év elején. Aztán jöttek a más irányú gondolatok- az anyagiak. Na, ez sem lenne mindegy... Sokáig meg voltunk győződve róla, hogy nekünk nem fog gondot okozni, ha én csak 25 ezret "viszek haza", legfeljebb kicsit összébb húzzuk azt a bizonyosat - aztán a GYES ideje alatt a gyakorlat már nem is volt olyan egyszerű... Persze, ha nagyon akarjuk és ragaszkodunk az "elveinkhez", akkor megoldjuk, de ez folyamatos forintozással (nem írok fillérezést, mert az már a dicső múlt homályába veszett...), és enyhe feszültséggel jár, ami igenis meglátszott rajtunk, szülőkön. A gyerekek radarjait pedig nem kell bemutatnom.. Aztán az is felvillant bennem, hogy amióta eljöttem a suliból, nem ez az első eset, hogy hívnak vissza. Ha most sem megyek, és jönnek a központosítások, meg ki tudja mi minden még, pár év múlva már talán nem lesz hová menni, amikor már én szeretnék. Na egy szó mint száz, igent mondtam. Azóta sokat gondolok a "milyen lesz" kérdésre, de egyelőre több pozitívumát látom, mint negatívumot. Előre láthatóan úgy alakulnak az óráim, hogy a fiúkat el tudom hozni ebéd után az oviból, Kincső pedig menzás lesz, tehát gyakorlatilag mindenki itthon lesz egész délután. Persze nincsenek illúzióim, bizonyára lesz a kicsik részéről sírás, meg betegeskedés, és hasonlók, de bízom benne, hogy túl leszünk ezen is. És amióta tudatosult bennem ez az egész, egyre jobban várom, hogy újra taníthassak.. Nem tudom mi lenne jó zárszó, az biztos, hogy igyekszem dokumentálni ezt az új felállást is, mindannyiunk okulására. :)

Elmaradt bejegyzés iskoláról és majdnem oviról

Szeptember óta van egy iskolásunk is:) Elkészült természetesen a fénykép is (amit apa kitesz a zöld falra, hehe - Annapetigergő után szabadon), szóval megtörtént a fényképezés, volt izgalom, öröm, és minden ami ezzel együtt jár. Szerintem én jobban izgultam mint Kincső, de hamar belerázódtunk mindketten. Napi négy órájuk van, ebből az első három matek vagy magyar, valamiből persze duplán, a negyedik rajz, technika, ének vagy környezetismeret. Ja, és van tesi is, aminek keretén belül hetente egyszer úszni járnak. Hétfőn ötödik órában hittan, kedden és csütörtökön zongorázni jár, pénteken bő egy óra néptáncra, illetve csütörtökön délután még egyszer úszni. Szombatra szerveztük a lovaglást, ahová már Istvánkát is hordanám, de ő még nagyon fakultatívan kezeli :). Nem mindig van kedve lóra ülni, inkább hintázik vagy mászókázik addig ameddig Kincsőt tanítják. Ő már nagyon ügyes, egyedül megy, én néha enyhe infarktust kapok, de az oktató szerint nincs mitől tartanom, biztosan ül a lovon. Szóval, ha ő mondja, akkor jó. :)
A szerda a pihenőnapunk, akkor nincs semmilyen külön foglalkozás. Szerencsére a zongorát is sikerült ötödik órára betenni, így nem kell délután visszamenni, negyed egykor már végez is.
A tanulás jól megy egyelőre, persze előnnyel indult, hiszen tudott már olvasni és elég jól számolgat is. Mivel még csak az ötös számkörben mozognak, ez egyáltalán nem nehéz neki. Az írás új volt, de az is megy. Egyszóval egyelőre csupa pozitív élmény az iskola, reméljük így is marad.
Istvánkám is belekóstolt az ovisok életébe, de néhány nap után úgy döntöttünk, hogy kihasználjuk még azt az egy évet ameddig nem tanköteles, és itthon marad. Persze röpködnek az érvek és ellenérvek hogy miért járjon és miért ne, mi egyelőre úgy látjuk helyesnek, ha marad. Sokat fejlődött az utóbbi időben, ügyesen színez, egyre jobban oldja meg az összekötős, árnyékkeresős, különbségfelismerős feladatokat, és annyira érdeklődő, annyit kérdez egész nap, hogy nem győzök válaszolni neki. Egyértelműen műszaki beállítottságú, amiben sajna én nem vagyok partner, de szerencsére Apa nagyon is :)
És, hogy ne csak a jóról írjak, Istvánka rettenetesen hisztis és akaratos, egy pillanatot sem tud várni semmire, mindet most és azonnal akar. Ha valamit a fejébe vesz, attól nem tágít, csinálhatok akármit. Kérhetek, kiabálhatok, elfenekelhetem (igen, erre is van példa, mea culpa), akkor is hajtja a magáét. Általában nem "hülyeséget" akar, legfeljebb olyat amit az adott helyzetben nem tudok/akarok teljesíteni. Arra azért már rájöttem, hogy szép szóval többet elérek nála mint hangoskodással, csak ahhoz először le kell csendesítenem, hogy eljusson az agyáig amit mondok. Ha ez sikerül, akkor onnantól már sima ügy :) Szóval, hiába négy éves, még most is "tanulom" őt, azt hiszem a három közül ő a legbonyolultabb és a legérzékenyebb.
Szabikám egy kis tündér, nagyon kedves, nagyon nyugodt (bár a dackorszak első fuvallata már őt is meglegyintette, ilyenkor a földön fekszik és a kezébe temeti az arcát, miközben nagyszerű műsírást produkál, amit aztán egyetlen másodperc alatt abba is tud hagyni), bármikor bármit hajlandó enni, és reggeltől estig olvasni kellene neki. Legtöbbször minimum három könyvvel a kezében járkál utánam, és kéri a maga nyelvén, hogy olvassunk. Beszélni nem akar, de mindent ért, és válaszol is rá a maga pár szóból álló szókincsével. Valahogy mindent ki tud fejezni, nem is értem hogyan csinálja. Engem úgy hív, hogy "anya néni". :)
Itt tartunk most, aztán van még egy csomó kis apróság amiről írni kellene, nehogy elfelejtsük.. :)

Fogbaj

Kincső múlt héten kedden délelőtt szólt, hogy fáj a foga. Tudtam, hogy lyukad az egyik, mivel két éve voltunk a helyi fogászaton ellenőrzésen, de ott azt mondták, hogy a tejfogat nem kezelik, majd... Nos, mivel a kislányom üvöltött és jajjgatott, felhívtam egy ismerős magánorvost, hogy fogadna-e minket. Délután 5-re hívott be, addigra Kincsőnek már dagadt is fel az arca. Megfúrta az orvos a fogát, és nyitva hagyta, hogy tisztuljon. Másnap reggelre még nagyobbra dagadt az arca, visszavittem soron kívül. Megfúrták a mellette lévő fogat is, hátha azon keresztül is tisztul. Az orvos azzal engedett haza, hogy ő most két napig nem lesz, de ha úgy látom nem javul, kérjek beutalót a gyermekorvostól a szájsebészetre, és vigyem. Délutánra belázasodott, a daganat nem hogy lohadt volna, de tűzpiros lett... Persze délután már se gyerekorvos, se szájsebészet.. Felhívtam a kórház gyermek sürgősségi osztályát, ahol azt mondták, hogy nincs ügyeletes szájsebész/fogorvos, vigyem be a fül-orr-gégére, ott majd megmondják mi legyen. A fiúkat gyorsan átszállítottam Mamához, aztán siettünk be a kórházba. Ott az ügyeletes fül-orr-gégész elég rossz kedvűen fogadott, mondván, hogy ő nem fogorvos.. Szabadkoztam, hogy ide irányítottak, stb, de a hangulat nem lett sokkal jobb. Rátett még egy lapáttal, hogy a vizsgálat után közölte, hogy hívjanak egy szájsebész műtőst, mert ki kell tisztítani, Lidokain szurival érzéstelenít. Kincsőt ölbe vettem, de annyira megijedt a tűtől, hogy nem volt hajlandó kinyitni a száját, de zárt szájjal is tudott üvölteni... Az amúgy is morcos doktor bácsi még morcosabb lett, és hívatott egy műtős segédet, hogy fogja le Kincsőt, anyuka pedig fáradjon ki. Anyuka nem fáradt. Mondtam, hogy nem megyek sehova, Kincső pedig fogadkozott, hogy most már engedi, csak legyek ott. Így is lett, nagy hüppögések közepette beszúrtak, aztán piszkáltak, szívtak, szúrtak, Kincső sírt, de végül sikerült kitisztítani. Addigra Kincső szeme már keresztbe állt, az asszisztens nő arra tippelt, hogy mindjárt elájul, úgyhogy lefektettük egy kicsit. Miután jobban lett (aranyos volt, kérdezte, hogy most már örökre így marad-e a szája, és hogy fog-e ezután érezni még valaha valamit), kapott egy jó nagy kötést az arcára, és visszarendeltek minket másnap reggelre a szájsebészetre. Közben elkezdte szedni az augmentint is, így az éjszaka nyugodtan telt és nem lázasodott be. Reggelre jobb lett az arca, a szájsebész kiszedte a gyógyszeres csíkot a fogból, és azt mondta, hogy óránként 10 percre melegítsem infra lámpával, és másnap reggel vigyem vissza. Egész nap melegítettünk, fogat mostunk, öblítettünk. Reggelre látványosan lement a duzzanat, a kontrollon azt mondták melegítsük továbbra is, és ma reggel menjünk újra. Most már egyáltalán nincs duzzanat, a fog rendben van, csak a gyógyszert kell beszedni ameddig tart. Csütörtökön ötre megyünk a fogorvoshoz, gondolom betömik, vagy ilyesmi...

Rossz emlék marad, sajnáltam szegény gyermeket, ennyit szenvedni egy tejfoggal... hihetetlen :(